Id. Lente Lajos hajdúnánási dalszerző és nótaénekes (Született: 1936. március 9-én, Hajdúnánáson, elhunyt: 2020. április 15-én, Debrecenben), a magyar nóta koronázatlan királyaként vált ismertté és elismertté a nemzeti tudatkincsben.

A magyar emberekben rejlő tehetségnek és sikerkódnak évszázadok óta máig hatóan számos szép megnyilvánulása van, ám az olyan életművek, amelyek egy szegény sorból, a szó szoros értelmében magát „alulról” tehetséggel, alázattal, szorgalommal felküzdő emberi sikert mutatnak, igazán különlegesek, valódi, vegytiszta értékeket hordoznak. Lente Lajos ilyen ember volt. Mindig az olyan életművek a leginkább magukkal ragadók és hordoznak korokon és évszázadokon átívelő értékeket, amelyek annak igaz tükrei, hogy hogyan is válhat legalulról indulva, a tiszta tehetség okán a számára kijelölt utat szorgalommal és alázattal bejárva igazán sikeressé valaki. Ez a valódi érték, és ezért érezte úgy a Hajdúnánási Települési Értéktár helyi érték címet odaítélő pozitív döntésével, hogy a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvény értelmében nemzeti értékké nyilvánította e különleges munkásságot. Azért ennek a neves hajdúsági településnek a helyi értéktárán keresztül lépett be a magyar nemzeti értékpiramisba a becses életmű, mert hiszen Lente Lajos szűkebb pátriája Hajdú-Bihar megye, ugyanis 84 évvel ezelőtt, 1936. március 9 -én Hajdúnánáson látta meg a napvilágot egy négygyermekes iparos családban. Édesapja Lente Antal cipészmester, édesanyja Szabó Zsófia voltak. Elemi iskoláit is Hajdúnánáson, a Református Általános Iskolában végezte el. Legidősebb gyerekként rendkívül sokat dolgozott édesapja mellett, megtanulta a paraszti munkát és a cipészetet is. A múlt század ezen időszaka a XX. századi magyar történelem emberpróbáló korszaka volt, különösen vidéken. A nagycsaládok szeretetteli, emberközeli melegsége és egészséges értékrendje azonban minden nélkülözésen és nehézségen áttörő fénysugárként aranyozta be a gyermekkorára emlékező nótaénekes gondolatkincsét és lelkivilágát: „Édesapámék tizenketten voltak testvérek, egy lány, és tizenegy fiú, akik közül öten az akkori iparos dalárdában énekeltek, karnagyuk Maklári Lajos kántortanító volt. Azokban az időkben egy névnap, egy szüret, egy lakodalom nem múlhatott el nóta nélkül, rám ragadt gyerekkoromban, mint molnárra a liszt. A háború után édesapám betegen jött haza. Mi négyen voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Ő cipész volt, többek között csizmákat készített a parasztembereknek, de földet is bérelt a megélhetésért. Legidősebb gyerekként nagyon sokat dolgoztam mellette, mondhatnám, édesapám alig várta, hogy az iskolából hazamenjek. Megtanultam a paraszti munkát meg a cipészetet is, mivel már kora gyerekkoromban megmutatta a csizmára való foltvarrást. Az első alkalommal rám szólt, hogy bontsam le, és úgy varrjam rá, mintha gép csinálta volna. Már akkor arra vágytam, hogy valami különlegest tudjak az embereknek nyújtani, amitől jókedvűek lesznek, elfelejtik szegénységüket. Akkoriban az volt a szokás, hogy a halottakat háztól temették, és ehhez az úgynevezett deák gyerekek is asszisztáltak. A kántor tanító kiválasztotta négyüket-ötüket, köztük engem, és mentünk énekelni.” Valahol itt rejlenek tehát a zseniális nótaénekesi életmű gyermekkori gyökerei. Kosztolányi Dezső írói világának egyik gyöngyszeme igazán ide illő: „..az ember sorsa, az ember jelleme; de hol van az ember sorsa: a múltban! Létünk minden gyökérszála oda kapaszkodik, nevelésünk onnan kaptuk, első benyomásainkat onnan szereztük. Nem tudom, miért, de én fanatikusa lettem az eltűnt időnek. Gondolatok és hangulatok bántanak. Mindég arról álmodok, hogy gyerek vagyok, s oly érzelmeket érzek ilyenkor, amelyeket kifejezni sohase tudok, de mindég vígaszt merítek belőlük.” Lente Lajos pedig nem csak hogy erőt merítően emlékezett meghatározó gyermekkorára, hanem már gyermekkorában azon gondolkodott a nehézségek közepette is, hogy mi az a tevékenység, amivel örömöt tudna adni embertársainak. S észrevétlenül vált ebből az ösztönös gyermekkori szándékból beteljesítendő sorsfeladattá a nótaéneklés nívós képviselete. S itt lehet kitapintani, megragadni és formába önteni a Lente Lajost, a magyar nóta koronázatlan királyát egész életén át mozgató hitet és erőt, azt, a lelkületéből fakadó értéket, amely igazán nagy, ismert és elismert művésszé tette őt, nem csak hazájában, hanem a nagyvilágban, vagy, ahogy elhíresült róla: „Hajdúnánástól Torontóig”. Tehetsége ugyanis a tengeren túlig repítette, 84 évet átölelő élete során többször fellépett az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is, no és Európa szinte valamennyi országában. S egyben ez az az emberi főérték az, ami méltóvá emeli ezt a munkásságot a magyar nemzeti értékpiramisba történő beemelésre, sajnos már csak a művész halála után. Bárhová is vezérelte őt az élet, Lente Lajos mindig megőrizte lelkületében a hajdúnánási családi gyökerekből fakadó tisztességet, alázatot, becsületet és szorgalmat, ami nem csak későbbi énekesi pályáján, hanem tanulmányaiban és polgári hivatásában is megmutatkozott. A hajdúnánási általános iskola befejezése után a Debreceni Öntöző Vállalat Hajdúnánási Kirendeltségének gépcsoportjához került, itt tanulta meg a motorszerelést és a gépészetet, amiből vizsgát is tett. Ebben az időszakban szerzett kishajó vezetői engedélyt, valamint hivatalos gépkocsivezetésből is levizsgázott.

A muzikális őstehetséggel megáldott, és ezt a „tudást” a gyermekkori, vidéki családi közeg által megtermékenyítő módon őrző és életének további szakaszaira továbbvivő fiatalemberre természetesen az akkoriban minden fiatal férfi életének kötelező és meghatározó keretét képező katonaságban is felfigyeltek. Itt már bizonyossá vált, hogy nem csupán a családi közösség keretei közt tartották őt tehetségesnek. 1957-ben vonult be katonának Sopronba, ahol határőrként teljesített szolgálatot, de a katonai életet Budapesten is folytatta a Határőrség Szállító Századánál műhelyparancsnoki beosztásban egészen 1959 februárjában megtörténő leszereléséig. Először egy hadnagy figyelt fel a fiatal katona remek hangjára, és arra kérte, hogy tanítsa be a szakaszt katonanótákra. Így tehát ebben az életperiódusban is elismerés közepette egy továbbra is termékeny közösségében csiszolhatta a fiatal Lente Lajos, akinek sorsfordító életszakasz váltásai gyönyörű ívben kapcsolódnak egymásba, de minden új szakaszban megtalálta a tehetsége számára kiteljesítő emberi-szakmai közeget is, valói életpályát nyitva meg előtte a nótaéneklés által. A katonaságtól leszerelő fiatalember – mintha az Élet már egy új életszakaszra vezette volna ezen az úton – a vonaton ismerte meg feleségét, a hajdúdorogi származású Oláh Máriát, aki akkor éppen Pesten tanult. Szerelem volt első látásra ez a találkozás, így az esküvő sem váratott sokat magára, ami még ebben az évben megtörtént. A házasságkötést követően a megyeszékhelyen telepedett le a pár. Az ifjú házas, még szakmai útját építgető fiatalember ezt követően szintén 1959-ben a MÁV-hoz került dolgozni gépkocsivezetőként, mert pontosan tudta, hogy a művészi hitvallás mellett családos emberként az is nagyon fontos, ha egy biztos állása is legyen, és a vasút annak számított. Az örökké jobbá válni akaró ember elhivatottságával és szorgalmával szakmailag is folyamatosan képezte magát. Elvégezte a gépjármű előadói tanfolyamot, és mint gépkocsi előadó az Építési Főnökségre került. Munka mellett érettségi vizsgát tett a Landler Jenő Szakközépiskolában, később ugyanitt felsőfokú technikusi oklevelet is szerzett. Fontos megemlíteni, hogy nóta-énekesi karrierje mellett, felelős családapaként mindvégig megtartotta polgári állását, a munkája továbbra is a debreceni MÁV-Igazgatósághoz kötötte, ahonnan 55 évesen, korengedménnyel ment végül nyugdíjba, tehát 1976-tól nyugdíjazásáig a Debreceni MÁV Igazgatóság Műszaki Osztályán dolgozott, mint gépészeti csoportvezető.

Az önfejlesztő és folyamatosan tanulni, fejlődni vágyó szorgalom azonban polgári foglalkozása mellett természetesen áthatotta művészi képessége tökéletesítésének útját is: folyamatosan építgette a tehetsége által felölelt életterületet is, tudatosan fejlesztve énektudását. Pontosan érezte, tudta, hogy ezt a kiválóságot iskolázott keretek között tudja igazán kiteljesíteni, ezért, bízva magában és eddigi élete „közönség visszajelzéseiben” jelentkezett a Vár utcai Zeneművészeti Szakközépiskola és Konzervatórium által meghirdetett tehetségkutatóra, ahol több pályázó közül négyüket vettek fel, tehát ez a szakmai szűrő is beigazolta kétségtelen tehetségét, és új teret nyitott szakmai fejlődésének. Ennek a tehetségkutató versenynek a 3. helyezése, valamint felesége biztatása alapján 1962-ben, felnőttfejjel kezdett tanulni a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában (Konzervatóriumban) ének tanszakon. Magán ének szakos diákként ekkor kezdett szólót énekelni.

Életének következő ívében a tanulást a munka mellett is folytatta a racionálisan és felelősen gondolkodó, új családja, de saját tehetsége iránt is elkötelezett fiatalember. Az Élet és a szerencse is segítette ebben, hiszen olyan beosztásba került, ahol minden másnap szabad volt, így nyugodtan eljárhatott a „Zenedébe”, ahol sikeresen elvégezte az ötéves ének szakot. A debreceni zeneiskola befejezése után Budapestre került, ahol a Zeneművészeti Főiskolának és az Országos Szórakoztató Zenei Központnak volt kihelyezett stúdiója. Itt már komolyzenét, magyar nótát, népdalt, operettet tanítottak olyan kiváló tanárok, mint Reményi Sándor operaénekes, Vörös Sári és Szalay László népdal- és nótaénekes, és Pongrácz Zoltán, aki a zeneelmélet mestere volt. A debreceni konzervatórium és a budapesti három év után levizsgázott, és 1968-ban megkapta a hivatásos működési engedélyt népzene, népdal, magyar nóta és operett kategóriában, majd vizsgát tette az Országos Filharmónia vizsgabizottság előtt is. Mindkét helyen a legmagasabb minősítést kapta szorgalommal tökéletesített tehetségét valódi szakmai tudássá csiszoló elhivatottságának köszönhetően. Ezt követően természetesen országos szakmai elismertsége sem váratott sokáig magára, első rádiófelvétele még ugyanebben az évben, 1986-ban készült, ezt pedig megannyi televíziós és lemezfelvétel követte. Ő maga így írt erről szerényen, de természetesen büszkén: „1989-ben az első rádiófelvételemet az akkori népzenei osztály vezetője, Grabócz Miklós és az úgynevezett lehallgató bizottság készítette. 1972-ben volt az első televízió felvételem, ezt követően rendszeresen énekeltem a rádióban és a televízióban is, a műsoraim a mai napig mennek mindkét helyen. 1974-ben készült el az első közös nagy hanglemezem Máté Ottiliával, ezt követte még négy, Bangó Margittal, Szentendrei Klárival, Márkus Icával és Lovass Lajossal. Előtte, 1968-ban, megnyertem egy, az Aranybikában rendezett népdal-magyarnóta versenyt.” Ekkortól kiteljesedő munkássága során fellépéseinek sorozata több neves énekessel, többek között még Jákó Verával, Bojtor Imrével, Béres Ferenccel, Szalay Lászlóval kapcsolták össze művészetét a közös fellépések révén. Kezdetben főleg Budapesten, majd Debrecenben és sok más hazai városban lépett fel. Énekesi pályafutását jó néhány külföldi szereplés is színesítette. Népszerű előadóként a környező országokon túl Svédországban, Olaszországban, az USA-ban, valamint Kanada több nagyvárosában is vendégszerepelt ilyen módon is öregbítve szűkebb és tágabb pátriája, a Hajdúság és Magyarország kulturális presztízsét.

A MÁV Járműjavító Bocskai Táncegyüttesben szóló énekesként szerzett tapasztalatok, hazai és külföldi szereplések segítették az első rádiós, majd az első televíziós felvételekhez, s később gyakran szerepelt különböző nótaműsorokban. A televíziós, 1972-es Nótaszó című műsorban történő, mérföldkő erejű bemutatkozását követően rendszeresen énekelt a rádióban és a televízióban is. Dalait, amely alatt hozzávetőlegesen 80-100 dalfelvételt érthetünk a Nótaszó, Önök kérték, Duna TV Kívánság Kosár című műsorok a mai napig is műsorra tűzik. Több hanglemeze is készült, kazettás felvételeinek száma pedig 17. Később 11 CD lemez is megjelent, melyek ma is forgalomban vannak. Lente Lajos, nóta-énekesi munkásságát kiteljesítve zeneszerzőként és szövegíróként is jelen volt ezen a szép pályán, sőt, szaklektorálásában 3 nótáskönyv is megjelent.

Énekesi életpályáját nívós karrierré emelve mondhatjuk, hogy pátriája jó hírét is teljesíttette ki a benne ragyogó, áldott tehetséget, hiszen szülővárosa, Hajdúnánás, valamint Debrecen, Hajdú-Bihar megye, sőt Magyarország hírnevét is sokfelé elvitte népzenei vonalon. „Az olaszországi Szicíliában, Palermóban a budapesti kulturális minisztérium szervezésében magyar heteken vettünk részt, később a svédországi Malmőben magyar napokra hívtak énekelni. Nagy vágyam volt, hogy a tengerentúlra is eljussak, ez hála Istennek bekövetkezett: Kanadában Torontóban, Ottawában több alkalommal is jártam, akkoriban épült egy magyar ház Brandfordban, ott magyar cigányzenekarral énekeltem, mint ahogy Vancouverben is. Majd innen átutaztunk az Egyesült Államokba, ahol a New-York-i magyar színházban, Chicagóban a Szent István Templomban, Bostonban, majd Floridában is felléptünk. Emlékezetes, telt házas est volt egy március 15-ei Brandforban, ahol az akkori magyar nagykövettől elismerő kitüntetést kaptam.” – emlékezett vissza nagy örömmel idősebb korában is ezekre a művészi, nemzetközi utakra. Hajdúsági származására ugyanakkor mindig is rendkívül büszke volt, hazai sikeres fellépései között szinte évente látogatott el szülővárosába, hogy egykori barátai körében töltsön el néhány nótával teli órát. Az elismerések sorában azonban számára a közönségsiker volt a legértékesebb. Egész élete során, még idős korában is nagyon sok meghívást kapott, ahol saját dalait is repertoárra tűzte, közel harminc száma volt, és ugyanez vonatkozott a külföldi szereplésekre is. Sokan és sokszor megkérdezték tőle azt is, hogy melyik a számára legkedvesebb nóta, amire ő mindig felemlítette azt a fiatalkori emlékét, amikor ő is azt a kérdést tette fel az egyik pesti tanárának, hogy melyik a legszebb nóta, mire ő azt mondta, mind szép, csak szépen kell énekelni. Ezt a gondolatot pedig igazi művészi, szakmai vezérelvként alkalmazta a megyei érték címre javasolt pályája során Lente Lajos, akinek ugyan több, személyes kedvenc nótája is volt, de ezek közül is mindig kiemelte az „A mi öreg Bodri kutyánk”- kezdetű nótát. A másik, ugyancsak szívesen énekelt nótája pedig a „Ne szidjatok soha engem” kezdetű mű volt, de sok más kedves dala is volt a művésznek. Repertoárjában gyakran szerepeltette saját alkotásait is. Közönségét mindig odaadó, alázatos tisztelettel kezelte, megragadott minden lehetőséget a fejlődésre, az új nóták felkutatására, szinte minden új, erre kínálkozó alkalmat forrásként kezelve. Így, amikor egyszer Kanadában vége volt a műsorának, és elhívtak őket a vendéglátó családokhoz, akik szórakoztatására feltették régi lemezekeit, az ezeken lévő dalokat hallgatván, elhatározta a megtanulásokat. „Mindet leírtam és később, itthon, a rádióban el is énekeltem.” – emlékezett örömmel ezekre az alkalmakra még egészen idős korában is a művész. Külön élményöröm volt számára, hogy számtalan olyan gyönyörű helyen járhatott így, ahová talán soha nem juthatott volna el az életben, ha nem énekes lett volna. Ugyanakkor minden egyes interjújában és pályájára emlékező megnyilatkozásában hálás szívvel beszélt életének és szakmai sikerének magánéleti bázisáról, „érzelmi hátországáról”, feleségéről és fiáról, ifj. Lente Lajosról.

Ha a sikert a tehetség beteljesítő erejeként értelmezzük, akkor id. Lente Lajos szakmai és emberi értelemben is sikeresnek érezte magát, és mindig kiemelte, hogy: „(…) de nem válhattam volna azzá a feleségem, Marika és a családom segítsége, szeretete nélkül. A feleségem az orvosi egyetem vegytani intézetének titkárnőként ment nyugdíjba, a fiam testnevelő tanár.” A rendkívül tehetséges és zeneileg kimagaslóan képzett művész – habár alkalmanként népdalokat és operetteket is énekelt – maga is „nótaénekesnek” vallotta magát, mert ebben a műfajban tudott igazán kiteljesedni, nem véletlenül jelent neve egyet ma már a magyar nótával. Közel 60 évet, azaz egy egész emberöltőt felölelő, hivatásként megélt és képviselt, a magyar népzene szolgálatában álló munkássága, szakmai, nótaénekesi tevékenysége során neve nem csak a hazai közönség körében vált legendássá, hanem Európa szinte valamennyi országában, ezzel is emelve hazája nemzetközi kulturális pozitív hírnevét, hiszen mint azt a tanulmány történeti része is kiemeli, alkotói pályafutását számos, rangos külföldi szereplés is színesítette. A 90-es években a környező országokon túl Svédországban, az USA-ban, valamint Kanada több nagy városában vendégszerepelt. A kint élő magyarságnak fontos az óhaza zenéje, így fellépése sikerének köszönhetően 1994-ben újabb meghívást kapott a tengeren túlra, tehát munkásságának több állomásán, folyamatosan kisugározta a külhoni magyaroknak és a nagyvilágnak a magyar nóta különleges üzenetét. Hangját, szövegeit és zenéjét megismerték nem csak Magyarországon, hanem Európa szinte minden országában, sőt Amerikában (New York) és Kanadában (Torontóban és Brantfordban) is. Fellépéseivel a magyar identitás erejét sugározta át nem csak a kinti magyar közönségnek, hanem minden ott élőnek, amire ő maga így emlékszik vissza épp a könyve címadó szerpelése, a torontói körút kapcsán: „…A kint élő magyarok elfogadtak, ezt nem csak a tapsvihar jelezte, hanem az is, hogy amikor Magyarországról, a mi kis hazánkról daloltam, a padsorokban ülők szemében megcsillant a könny. Néha magamnak is vigyázni kellett, hogy elérzékenyülés nélkül be tudjam fejezni a dalt. Csodálatos emlékek ezek, és még szebbek, miután itthon kell felidézni.” Lente Lajos híres és ma is népszerű, sőt az elkövetkező korokra is áthagyományozott nótáival, fellépéseivel, megannyi megörökített rádiós, televíziós szereplésével és lemezfelvételeivel nem csupán mulattatni akart, hanem, személyes emberi és művészi missziónak érezte a dalok közvetítését. Néhány dala teljes mértékben együtt él a nevével. Élete, munkássága, sikerei és pályafutása ékes, mai korok számára is komoly tanulságokat hordozó példája annak, hogy kitartással, szorgalommal, céltudatos munkával nagyszerű eredményeket lehet elérni, ha az ember megtalálja a benne rejlő tehetséghez szabott legjobb utat, és kitartó alázattal bejárja azt.

84 évet felölelő, kiteljesedett élete munkássága során szerencsére alkalma volt énekesi karrierjének 30, 40 éves évfordulóját nagyszabású nótaesteken megünnepelni, ahol a pályatársai és a közönség legnagyobb elismerésével, vastapssal jutalmazta a művészt, még idős korában is osztatlan országos és nemzetközi népszerűségbe vonva őt. Nyilatkozataiból mindig kicsengett, hogy pályáján a szakmai segítőkön kívül sokat köszönhet feleségének, fiának, később unokáinak, és kiemelte, hogy általuk az utókornak is szeretné tartós értékként továbbörökíteni a magyar dal, a magyar szó, a magyar nóta csodálatos világának kincseit. Sokat elárul értékteremtő, értékőrző és a hagyományokat átörökíteni kívánó, becsületes lelkületéről az, a Platontól származó két sor, amit gyermekének, unokáinak összeállított fényképalbuma borítójára írt: „Gyermekeinknek örökségül tisztességérzetet, s ne aranyat hagyjunk.”

A család megtartó, tápláló, a sikeres pályafutás érzelmi-emberi hátterét biztosító szeretetteli közegéről is szót kell ejtenünk id. Lente Lajos művészi karrierjének szárnyalása kapcsán. Felesége, Oláh Marika 60 évig volt, szerető, féltő, óvó társa jóban-rosszban. Ez a szép és példaértékű házasságuk életfolyamát, időkeretét adó 60 esztendő egy emberöltőnyi időszaknak is ragyogó, de két ember közös életáramának is különlegesen hosszú és sok élményt, kihívást, de erőt is adó bázisa. Kettejük szerelmének gyümölcseként az édesapja nevét és értékrendjét, életigenlését és morális szilárdságát öröklő és tovább vivő, – a jelen értékmentő projektelem megszületését is támogató nyitottsággal segítő – ifj. Lente Lajos 1963-ban született, megkoronázva érkezésével ezt a szerelmet.

A család mindig fontos volt számára, büszke volt fiára, aki édesapja kitartását és szakmai alázatát sportvonalbeli karrierjébe vezetve először sportolóként ért el sikereket, majd a sportpályafutása befejezését követően pedagógusi pályára lépett. Lali – ahogy ő hívta – 1991- ben kötött házasságot Puskás Andreával, majd ezt követően az ifjú pár hamar unokákkal örvendeztette meg szüleit. Gyermekei, Dávid és Lilla id. Lente Lajos különleges örömforrásai voltak és mai napig a család szeme fényei. Egyetlen nap sem telt el úgy a nótaénekes életében, hogy ne beszélt volna az unokákról, vagy az unokákkal, akik szintén a rajongásig szerették és tisztelték „Papót”.

A zene szeretetét vérükbe kódolt tehetségáramlásként unokáinak is átadta, akik mindketten 8 évig zongoráztak, Dávid emellett szintetizátoron is játszott. A magyar nóta koronázatlan királyának nem is titkolt vágya volt, hogy egyszer talán lesz olyan fellépése, ahol Dávid fogja őt kísérni és ezt az ajándékot az élet szerencsére meg is adta számára, amikor fia egyik születésnapján meglepetésként elénekelt két számot unokája kíséretében. Nagy boldogság volt számára az is, hogy idén január végén Lilla unokája férjhez ment, akinek esküvőjén még részt tudott venni és együtt tudott örülni boldogságuknak.

Értékes és tartalmas életét lezáró, végzetes betegsége kegyetlen hirtelenséggel tört be kiteljesedett ívű földi útjának végszakaszára, ám végtelen életszeretetének minden erejével felvértezve az utolsó pillanatig harcolt és bízott abban, hogy állapota javulni fog. Lelke minden szálával a nóta világába kapaszkodott a legutolsó időkig, hiszen még betegágyán is a magyar nótát hallgatta a Dankó rádióban, ez adott neki erőt és megnyugvást ezekben a napokban is. Családja végig mellette volt életzárásának legkomorabb nehézségű napjaiban is, szeretetükkel igyekezve megkönnyíteni számára az életvéget és a távozást. Így tudott búcsúzni a földi élettől és elindulni egy új úton, ahol már vártak rá, és ahol családja, szerettei, barátai hite szerint jó helyen, fájdalmak nélkül, végtelen örömben ragyogtatja tehetséges lényének sugarát még mindig ránk, és él az utókor emlékezetében örökké, maradandó értéket, nemzeti értéket képviselő életművének csodáját maga után hagyva.

Igényesen összeállított műsoraiban kifejeződik a hallgató nóták szomorúsága éppúgy, mint a csárdások könnyed, szeretet dús, vérbeli magyar hangvétele. Munkásságának 60 éve alatt a Lente Lajos név és a magyar nóta fogalomkincs hazánkban és a nagyvilágon is szerves egységbe forrott össze, így valóban „a magyar nóta koronázatlan királya” és a már hungarikumként tisztelt klasszikus magyar nóta méltó képviselője, egy elismerésre méltó munkásság valóban a nemzeti értékek sorába illeszkedő, immár a halhatatlanok sorába emelkedő megalkotója.